Elhangzott 2008 szeptember 15-én
A sokszorosított grafika, a festészet és a rajz ágazatai, kifejezésformái között szabadon csapongó Takáts Márton-munkásságot számos szempontból megközelíthetnénk, s a technikai analízis mellett fontos, kiemelt vizsgálati aspektusként érvényesíthetnénk a művészetföldrajzi és a tematikai, valamint a műfaji tényezőket. A műveivel az 1990-es évek közepe óta jelentkező, kezdetben hallatlan finoman kidolgozott sokszorosított grafikákat, a nagyívű Hommage a Piranesi-sorozatot megalkotó, s később, 2007-ben váratlanul olajkompozíciókkal bemutatkozó művész most túlnyomórészt rajzokat mutat be, de legyen szó nyomatokról, táblaképekről vagy szénrajzokról, művészetében vannak meghatározó jelentőségű állandó tényezők is: programszerűen figuratív alkotói világában másfél évtizede kiemelt szerepe van a francia kapcsolatnak és a városkép műfajának. Az 1990-es évek óta Takáts Márton számtalanszor megfordult Franciaországban, illetve elsősorban Párizsban, és e látogatásai, időzései során, a kiállításokon való szerepléseinek időtartama alatt számos művet alkotott, illetve megannyi motívumot gyűjtött és dolgozott fel, s majdan megszülető alkotásának inspirációjával töltekezett. Cserba Júlia, a magyar művészek franciaországi kapcsolatait, munkálkodását feldolgozó könyvének bevezetőjében állapította meg, hogy “Párizs szabad szelleme, pezsgő kulturális élete, és nem utolsósorban, máig tartó mítosza már a 19. században nagy vonzerőt jelentett, és jelent napjainkban is. Nem véletlen tehát, hogy a legnépesebb magyar művészkolónia Franciaországban, pontosabban a francia fővárosban alakult ki.” Nem tudható pontosan mi is ez a varázs: az értékek forgataga, a múlt kimeríthetetlen mélysége, a pezsgő művészeti kezdeményezések, a táj gyönyörűsége, a város lüktetése, a könnyednek tűnő, szépségekben tobzódó élet – vagy ezek összessége, amely oly sok magyar művészt franciaországi és párizsi bűvkörébe vont az elmúlt másfélszáz esztendőben. Nos, oly sok elődjével és kortársával ellentétben Takáts Márton sem a francia földön véglegesen letelepedő, sem a hosszú-hosszú alkotóperiódussal Párizshoz vagy más francia településhez kapcsolódó művészek oly népes csapatához nem kapcsolódott, s nem is az időlegesen Párizs vonzáskörébe került, s attól évekig szabadulni nem tudó magyar alkotók tradícióját építi tovább: mert Budapest, ez a művészetét ösztönző, rendkívül fontos másik színtér csak egy-egy rövidebb időszakra “engedi el”. És Budapestet és Párizst emlegetve máris a másik, a Takáts Márton törekvéseit oly erőteljesen meghatározó tényező bukkan fel: az egy-egy, műtermét megörökítő kompozíció megfestése vagy megrajzolása mellett művészetében tetten érhető a város, mint jelenség, mint élettér ösztönző hatása, a városkép alkotásának kitüntetett szerepe és jelentősége. Ám itt sem alkalmazhatjuk a tradicionális kategóriarendszert, nem használhatjuk a megszokott városkép, illetve veduta-fogalmat, amely a részletek aprólékos megörökítésével, a valósághoz hű, és általában nagyobb távlatból szemlélt, átfogó megjelenítéssel élő városábrázolást jelöli. Mert e művész rendhagyó alkotómódszerrel, szokatlan szemszögből szemlélt, meglepő részleteket felfedező és kiemelő, valóságos, ám valamiképpen mégis a valóságos világtól elszakadó, különös jelenségekké és színterekké alakított, átlényegített, az időfolyamból kiemelt, mintegy kimerevített városképeket teremt.
A korábbi rézkarcok míves, aprólékos kidolgozásával szemben a rajzokon és az olajképeken oldottabb, szabadabb, nagyvonalúbb előadásnak lehetünk tanúi: ezeken az alkotásokon a gondos részletkidolgozás és a lendületes látvány-összefoglalás érzékeny szintézise regisztrálható. A műveken a város, Párizs és Budapest általában nem emblematikus tereivel és épületeivel jelenik meg, hanem a hétköznapok világától elzárt, alig-alig ismert, vagy a teljes ismeretlenségben lappangó részleteivel: ipari jellegű, általában a városban mozgók előtt rejtve maradó, vagy csak egy-egy pillanatra felvillanó közegeivel: az aluljárók, a rendezőpályaudvarok, a zárt sínpályák, a hídszerkezetek, a csarnokok, a metróalagutak világával. Néptelen, kihalt, az élet lüktető jelenségeit nélkülöző városi terek tárulnak elénk, az épületeivel, az építményeivel, a műszaki műtárgyaival jellemzett olyan közegek, amelyek mégis egyedi atmoszferikus sugárzásúak, és amely az emberek, a mindennapok szereplőinek megjelenítése nélkül is az itt zajló életről tudósítanak. A pályaudvarok, a sínek, az aluljárók, a hidak megidézése az utazás, az indulás, az úton levés, a megérkezés emlékeit és élményét ébreszti a képet szemlélőben, az állandósuló ideiglenesség és idegenség-érzetet, a város díszletei közötti otthonkeresés kétségbeesett reményét, a csúfságokból körvonalazódó szépségek felfedezésének és birtokba vételének elszánt szándékát. Mert a művész, jóllehet már-már megszállottan ragaszkodik a valóságban elé táruló látványhoz, a motívumhoz – és ezért, ha lehet, a városi tájban dolgozik, vagy fényképezőgéppel rögzített képet dolgoz fel műtermében -, műve mégsem hideg logikával leképző ábrázolás, hanem valamiféle emberi melegséget kutató életérzésekkel telített átszellemítés: a kihalt város ennek a keresések és fellelések között hezitáló művészi üzenetnek a médiuma. A valóságos város épületei, falai, szerkezetei közül mintegy észrevétlenül érkezünk meg, lépünk át egy látomásszerű, belső világ objektumai közé.
A remek grafikák sorozatát követő olajképek bemutatása kapcsán, a látszólag konzervatív, valójában az időrétegeket szabadon kezelő, modern szemléletű festészeti munkáit jellemezve 2007-ben azt írta Sturcz János művészettörténész, hogy “Takáts Márton gondolatokban, élményekben és érzelmekben gazdag utat járt be pályája első tizenkét évében. Kijárt egy, a művészettörténet és önmaga által felállított iskolát, s kemény munkával elsajátította egy művészeti ág összes fogását. Most egy újabb művészeti területen tette meg az első lépéseket, s kiszabadította önmagát abból a bezártságérzésből, amelyben úgy érezte, nem tud eljutni saját korához. Mivel biztos történelmi tudása és szellemi-technikai alapjai vannak, nem féltem a jövőbeni tájékozódástól. További jó utat! Bon voyage Monsieur Takáts!” Nos, Monsieur Takáts most, a sokszorosított lapok és a vásznak után egy újabb lépést tett meg ezen új kiállítási kollekciójával, és úgy tűnik, hogy senkitől sem zavartatva, jókedvűen folytatja remekbe szabott művekkel kamatozó, különös élményekben bővelkedő utazását. Bátran szegődjünk útitársául.