Révész Emese megnyitóbeszéde a KOGART Tihany-ban 2019 szeptember 21-én
A beomlott Margit-híd torzója mögött feltárult romos Budapest képével a hazai közönség először az 1996-ban megrendezett 18. Miskolci Országos Grafikai Biennálén szembesülhetett. A Piranesi modorában készült rézkarc bravúrosan megformált részletein bámuló publikum joggal gondolhatta, hogy az ifjú alkotó eltévedt vagy két évszázadot. 1996 magyar művészetébe, azaz abba a saját időbe, amelyben a biennálé nagydíját Lévay Jenő elektrográfiái nyerték, nem volt beilleszthető Takáts Márton virtuóz rézkarcoló tudása. Ám ugyanebben az évben, vele párhuzamosan más időutazók is útra keltek, köztük Kósa János, akinek 1996-ban festett hekkerei a reneszánsz felé nyitottak időkaput. A historizálás mindkettőjük esetében egyszersmind stílusimitációt is jelentett, vagyis tudatos követését a megidézett kor képi eszköztárának. Visszanézve úgy tűnik tehát, Takáts Márton mégiscsak benne volt a saját művészeti idejében, abban a posztmodern új historizmusban, amelynek jellegzetes attitűdje az idézet és a stílusimitáció. Takáts Márton viszont igencsak fárasztó módját választotta a stílusidézetnek, amikor kora legnagyobb rézkarcoló mesterét, Piranesit követte.
Amikor Takáts Márton 1995-ben lediplomázott a Képzőművészeti Főiskolán, nemzedéke legkiválóbb rézkarcolója lépett színre, amit saját kortárs művészeti színtere teljes közönnyel fogadott. A kortárs művészeti diskurzusnak ugyanis nem volt része a rézkarc, ahogy ma sem az. Takáts választott médiuma minden tekintetben élesen különbözött a feltörekvő digitális képalkotó eszközöktől, amennyiben a képalkotást anyaghoz kötött kézművességnek tekintette. Nem pusztán technika volt ez, hanem a jelenből saját, külön történelmi időt kihasító, jelentés teli médium. Mert aki figurális rézkarcolásra adja a fejét, az mindjárt Rembrandt, Piranesi, Szőnyi és Kondor asztaltársaságába kerül. A Kogart tihanyi galériájában most bemutatásra került grafikai életmű azt bizonyítja, hogy Takáts Márton méltó beszélgetőtársa e nagy elődöknek.
Miközben a grafikai életművet teljes egészében megvásároló Kogart kortárs gyűjteményének tárlatán a néző Takáts lehengerlő szakmai tudását és szárnyaló képi fantáziát csodálja, egyúttal azon is elgondolkodhat, mi akadályozza az ilyen és ehhez hasonló életművek beillesztését a kortárs művészeti kánonba. A rézkarc historizáló médiuma mellett a másik kirekesztő körülmény Takáts vonzódása a figuratív narráció, kiváltképp az illusztráció felé. A tárlaton láthatóak főiskolás éveinek mestermunkái, Tolkien Gyűrük ura című regényéhez készült illusztrációi. A repesztéses eljárással, akvatintával kiegészített rézkarcok számos részlettanulmány és kompozíciós stúdium révén kidolgozott művek, amelyek pontosan követik és bravúrosan elevenítik meg a regény vonatkozó részeit. Noha Tolkien regénye épp a kilencvenes években indult itthon hódító útjára, Takáts ismét csak rosszkor volt rossz helyen, hiszen a rendszerváltás után épp összeomlóban volt a Kádár-kor nagyszerű könyvkultúrája, maga alá temetve a megelőző évtizedekben virágzó művészi magyar könyvillusztrációt. Egy olyan kulturális közegben, amelyben az irodalmi könyvillusztráció nem szalonképes kifejezőeszköz, visszhangtalan marad lenyűgöző 1995-ös Mester és Margarita kompozíciója, ahogy azóta megjelent illusztrációi is (Carmina Burana, Jónás könyve, Ady versek, Sharlock Holmes, Élet és halál könyve, Jézus, az ember fia).
Takáts Márton mindeközben – vagy mindenek dacára – saját történetébe kezdett. Ez a történet róla magáról szól, a magányos idővándorról, aki a mindenkori jelen romjai közt elmélkedik a dicsőség múlandóságáról. Képeinek visszatérő szereplője hasonmása, Casanova, az élvhajhász, börtönbe vetett kalandor, akinek természetes állapota a vándorlás kivetettsége és szabadsága. Casanova Piranesi kortársaként akár ott bolyonghat a számtalan itáliai vedúta valamelyikén. De Takáts alteregója a jelen disztópikus romjait melankólikusan szemlélő Rembrandt barettes művész, könyvébe merülő filozófus és rendületlenül vizsgálódó rövidlátó tudós is. Valamennyi javíthatatlanul romantikus idealista, a jelen romjain botorkáló alak, a művész valamely szerepének hasonmása. Kiváltképp a rézkarcoló maga, aki mesterségének roppant batyujával a hátán vándorol. A rézkarcoló, aki a képalkotás alkimistájaként egyszerre tudós művész és koldus filozófus, és aki miközben a teljes rézkarcoló műhelyt hurcolja magával, remélhetőleg a túlélést biztosító törülközőt sem felejti otthon.
Takáts képeiből kibontakozó szatirikus sci-fi művész-regény színterei a köztes terekben élő vándorok jellegzetes szimbolikus, külön helyei. Menedékük a műterem, az a mindennapi élettől távoli, védett és zárt saját univerzum, ahol a művészetek romantikus köztársaságának tagjai élnek. Ide érkezik haza hosszú vándorútjáról Casanova és ül le a zongorához Glenn Gould, a különc zseni. Takáts képein a műterem romantikus toposza kel életre, olyan hellyé lesz, amit az alkotás vibráló fénye jár át, ahol semmissé lesznek a mindennapok idő és tér korlátai.
Újabb képein a disztópikus romokat felváltották vándorlásának színterei, a városi üres terek. A mind festőibb akvatintákon és monotípiákon kibontakozó ipari tájak Marc Augé nem-helyeinek tipikus színterei. Ezek azok az átmeneti terek, amelyek Budapesten és Párizsban egyaránt jelentés nélküli helyek. Szemben a historizáló Piranesi-lapokkal, itt megszűnik a terek történeti jelentése, és ezzel együtt felerősödik az átmenetiség és otthontalanság kitettsége.
Távolabb lépve úgy tűnik, Takáts Márton művészete nagyon is része saját korának, intellektuális parafrázisai, disztópikus melankóliája és a nem-helyek ipari lírája egyaránt sajátunk. Idegensége ismerős, kívülállása otthonos.