Kosinsky Richárd megnyitóbeszéde 2019 január 11-én a Kalocsai Városi Galériában.
Takáts Marcit relatíve nem olyan régen ismertem meg közös munkák kapcsán – amit talán helyesebb, ha úgy fogalmazok meg, hogy én élvezhettem Marci munkáját. Ez egy szép lassú udvarláshoz volt leginkább hasonlatos. Először egy-két karcot láttam tőle; aztán ezek összeálltak egy egész sorozattá; majd jöttek más rajzok, akvarellek. Bújtam az apró részleteket, jókat derültem magamban egy-két fricskán, és többé már nem tudok a Dunára vagy a Margit hídra egyszerű városképként tekinteni. Megtanultam, hogy a Takáts az „ts”, aztán egy napon – hol máshol – a KOGART kávézójában egyszer megláttam egy hórihorgas, ágas-bogas sörényű alakot, aki elsőre kicsit Gulácsy egyik garabonciását juttatta eszembe. Na ő volt Marci, és így hasadt ketté vagy vált szét a róla alkotott mítoszom: az addig obskúrus művész, aki melankolikus világokat hozott létre, találkozott a valósággal – egy életigenlően melankolikus, de mindenképpen szórakoztató figurával.
Azt hiszem ez a fajta elbeszélése annak, hogyan is ismertem meg teljességében Takáts Mártont és művészetét kicsit értelmezi is azt. Azonnal ki is fejtem, hogy miért, csak hadd idézzek ide még egy hivatkozási pontot, amelyet maga Takáts Márton is mindig felemleget: Csernus Tibort.
Ez egészen friss élményem, és igazából ennek a kiállításnak a kapcsán értettem meg – legalábbis úgy gondolom sikerült –, hogy Marci miért is hívja tanúul Csernust; nem a koloritját vagy a formáit, hanem a gesztusait; illetve talán azt, ahogyan Csernus az időt kezeli. Van ugyanis Csernusnak egy festménye, amelyen Columbo alakja a tőle megszokott érdeklődő módon görnyed egy holttest fölé, melyet éppen kiemelnek egy gödörből. Az egész jelenet valami beteges sárga árnyalatban tocsog, kavalkád az egész, amelybe a jobb alsó sarokból szinte behasít egy fényképezőgépes alak, akinek az ábrázatában, melyet már a kattintás előtt a kamerába temetett, Csernusra ismerhetünk. Félelmetesen tanulságos az egész jelenet – méghozzá a képalkotás szempontjából. Ez a dokumentarista, a pillanatot elragadó és gyűjtögető magatartás az, ami azt hiszem, leginkább leírja az itt látható képeket is.
Marci ugyanis nem tudta levetkőzni a vándor szerepét, aki félig eltűnő emlékeket gyűjtöget és nagyon próbál rájuk emlékezni. Mert nála szétválik az emlék, és – jobb szó híján – a memória: a múltat nem lehet felidézni vagy megismerni a maga realitásában, történelemként. Ez és ez, így és így volt, ekkor és ekkor. Pont. Le vagyon írva. De ha mítosszá válik, a mi legendánkká, akkor színeket kap, akkor már nem el-múlt dolog: hanem ez van. Marci festményei olyan személyes emléklapok, kicsit túláztatott madeleine sütik, amelyek azt mutatják: hogy ez van! Most. A voltból mostot csinál, de egyfajta kizökkentett időben, mert közben minden relatívvá vált és nincs egy fix pontunk.
Marci nem azt festi meg, ami már nincsen többé – hanem ami egyszer valahol egészen biztosan volt! És ezért citáltam ide Csernust, a kamera-szemével: Marci képei olyan pillanatképek, amelyek gondolkodásukban egy folytonosan kattanó-kattogó, hús-vér fényképezőgép produktumai lennének, amelyek a megragadott mozzanatot örök ábrázolásba égetik. Az ábrázolás pedig emlékeztet, hitelesíti és élővé teszi valóságot: az alakok az ábrázolás által válnak létezővé. Takáts Márton, született 1971-ben, stb. stb. létezőivé! Másnak így nincsenek és nem is voltak ezek a helyek és emberek. Ahhoz túlságosan is személyesek. Ez Marci Papettije, az ő Csernusa, az ő apja, és az ő anyja. Vagy amikor Marci álmosan beosont a Kunsthistorischesbe és lekapta Rembrandt köntösét: az is csak félig hommage. Terhes pillanatokat ábrázol, az intenzitás pillanatait. A punctumot.
A vájt fülűek talán már az eddigiekből is kihallották, hogy Takáts képei kapcsán leginkább egyfajta fotográfiai látásmódot próbálok kibontani a festményekből – amiért remélem nem haragszik meg Marci. Mert én úgy látom, hogy a festmények, pont azért, mert különböző idősíkok metszéseiben vannak-múlnak el, a fényképek auramegörző tulajdonságait hordozzák. Vagy, ha még pontosabban akarok fogalmazni, akkor tovább kell mennem, és a képeket a film nyelvéhez kell hasonlítanom. Egy-egy filmrészlet ugyanis – nem szabad elfelejtenünk –, egy projektált, több képkockából, több pillanatból összefűzött állókép, egy kifacsart tableau vivant. De mindenképpen és meghatározóan időbeli. Takáts Marci amellett, hogy témáiban is összehozza a régmúltat a jelennel, nyilván akarva, festői nyelvezetében is ehhez igazodik – és így már nem is olyan különös, hogy hogyan kerülhet egy lapra a festmény a filmmel: egy új és kurrensebb hangnem, ami képes élőként és valóságosként ábrázolni – olyat, ami talán nem is volt.
Azt mondtam az ábrázolással válnak létezővé a dolgok: nos, létezni csak időben lehet, ez mindannyiunk örökölt nyomorúsága, és ezért az ábrázolást felülírja annak hitelesítő ereje. A lerajzolással vagy lefestéssel – a pillanat elrablásával – ugyanis olyan ténymegállapítást tesz a művész, amely nem a tárgyra, hanem az időre vonatkozik! Marci emlékei éppen megtörténnek és éppen az erre való ráeszmélésben múlnak is el. A felidézés örök kényszere, képek gyűjtése, a tűnő képek – Marci tűnő képeinek és idejének – nyomába eredés ezért minden kép megragadása. Próbáljuk meg összegyűjteni mindet!
