Kosinsky Richárd megnyitóbeszéde az Országút Galériában 2022 május 23-án
Egy kiállítás megnyitásához nagyon jó kapaszkodóul szolgálhat a tárlat választott címe, jelen esetben: Ady, Párizs, Budapest. A cím ugyanis egyfajta öndefiníció, amely mentén szépen fel lehet fejteni a kiállítás képeit, a koncepciót – ad egyfajta értelmezést önmagáról.
Nos ez az, amit én most nem fogok megtenni! Illetve nem a maga teljességében. Mindenkinek van vagy volt egy adys korszaka: alakjával könnyű, költészetével mélységében nehéz azonosulni – legalábbis fájdalmas. Kiváltképp napjainkban.(Milyen szorosan simulnak egymáshoz az idők síkjai.)
Ady Endréről van egy kép a fejemben, amely leginkább úgy fest, mint ahogy ott ül Marci képén: az a fajta ember, akivel egy hosszú utazás során keveset nevetnénk, de meghatározó élményt jelentene, amely mélyen megváltoztat valamit az emberben.
És a végére már nem kedvelnénk egymást, de valószínűleg leveleznénk.
Aztán ott van ó, Párizs, a művészetnek ez a Parnasszusa!
Sosem jártam még ott.
Könyvekből, képekről, a művészet történetéből és fantazmagóriáimból vélem ismerni. És lám, milyen jól ismerem, hiszen sokszor épp úgy képzeltem el, ahogy Marci képein megjelenik ez a történelmeket összecsúsztató város.
Veszélyes egyedül fantáziálni otthoni fotelünkben.
Budapest pedig nekem Párizs, ismerem felülről, alulról és belülről. Persze csak azokat a részeket, ahova járni szeretek és ahol sokszor megfordultam: Budapest érzelmi Mercator-vetületen él számomra, ahol a 2-es villamos második kocsijában, annak is a Duna felőli oldalán, a hátsó ajtótól számított harmadik szék – amely munkába repít – ugyanolyan lokalitás, ismert helyszín, mint az otthoni előbb felemlegetett sárga fotelem és az abból nyíló, megnyugtatóan ismerős és kiszámított látvány.
Mindezek után a közös nevező Takáts Márton – na, ehhez már hozzá tudok szólni!
Azért ez kellemesen megnyugtató egy vernissage esetén.
Takáts Mártont először munkáin keresztül ismertem meg: eleinte csak néhány karcát láttam, majd akvarelleket, festményeket. Mindegyik teljesen más volt, de szépen, lassan kialakult a legenda, amely maga „TM”, a szárazpecsét vagy szignó a kép jobb alsó sarkában. Itt most nem szerepel az a festmény, de Takáts Márton pont úgy nézett ki a fejemben, mint ahogy azon a képen modellt állt magának: lekapta Rembrandt köntösét a Kunsthistorischesből és így feszült rá a vásznára. És milyen szépen írja le Takáts párbeszédét mestereivel az a festmény!
Aztán megismertem Marcit, aki gyorsan beszél, sok utalással, leginkább élményeiről meg a bosszantó kis vésésekről; hogy megfolyik az a fránya tinta, és beleesik a hajszál; hogy adott helyszínről vagy még inkább képről „az jutott eszembe, mi lenne, ha XY pont ott lenne”; és a zongora ellenállásáról, hogy még nem megy a „rázás”!
Így hasadt ketté vagy vált szét a Takáts Mártonról és Marciról alkotott mítoszom: az addig obskúrus művész, aki melankolikus világokat hozott létre, találkozott a valósággal – egy életigenlőn melankolikus figurával. Azt hiszem, ez a fajta elbeszélése annak, hogyan is ismertem meg teljességében Takáts Mártont és művészetét, kicsit értelmezi is azt.
Mostani kiállítása is erről a folytonosságban lévő, jelen idejű nyomozásról és feltárásról, egyfajta végletesen szubjektív dokumentarista, a pillanatot elragadó és gyűjtögető magatartásról mesél.
Marci a saját maga által felbérelt magánkopó, aki önnön jelenével párhuzamosan „jegyzeteli” az eseményeket. A jelenidejűség és a néhány pillanattal – vagy akár évtizedekkel – korábbi múlt bújócskázik, egymás szemét eltakarva, egymással versengve az előtérbe kerülés kiváltságáért.
Ugyanis Marci nem tudta levetkőzni a vándor szerepét, aki félig eltűnő emlékeket gyűjtöget, és nagyon próbál rájuk emlékezni. Mert nála szétválik az emlék, és jobb szó híján a memória: a múltat nem lehet felidézni a maga realitásában, történelemként. Képei láttán ezért lehet az a benyomásunk, hogy jelen vagyunk, egy asztalnál az alakokkal, velünk (is) történnek az események; miközben voyeurként csak bepillantásunk van a történésekbe; illetve egészen filmszerű módon a nagytotált látjuk a főhőssel, belső monológot képzelve mellé, amely természetesen a befogadót célozza meg. A képek felfedezése a mostban történik tehát, Marcival együtt fedezzük fel az élményt, a hely tapasztalatát. Bizonyos értelemben a művek a magát megtaláló, újra felfedező tapasztalat képi átiratai. Mindezt érezhetően kényelmes, saját tempóban teszi a művész. Urbanista vándorként fedezi fel újra a városi tereket és tölti meg saját jelentéssel. Birtokba veszi a nem helyeket. Azokat a tereket, amelyek referenciátlanságukban, a város szövetéből kiesve billegnek fikció és valóság határán.
Nyomok, jelek mindenütt, és a művész – a nézővel együtt – halad tovább felfedezni, elfoglalni a várost. Maigret egyszerre őrzi Párizs és Budapest utcáit, ahogy Takáts képein furcsa vonzalma a hidakon való esti korzózásra lelepleződik, vagy ahogy Ady Endre flegmán int, hogy menjünk csak beljebb – és ha már itt vagyunk, akár játszhatnánk is neki valamit a zongorán! Másnak így nincsenek és nem is voltak ezek a helyek és ezek az emberek! Ahhoz túlságosan is személyesek.
Marci terhes pillanatokat ábrázol, az intenzitás pillanatait. A punctumot. A képeken az ábrázolással válnak létezővé a dolgok: nos, létezni csak időben lehet, ez mindannyiunk örökölt nyomorúsága, és ezért az ábrázolást felülírja annak hitelesítő ereje. A lerajzolással vagy lefestéssel – a pillanat elrablásával – ugyanis olyan ténymegállapítást tesz a művész, amely nem a tárgyra, hanem az időre vonatkozik! Marci emlékei éppen megtörténnek és éppen az erre való ráeszmélésben el is múlnak.
A szerző művészettörténész, a KOGART művészeti igazgatója
https://orszagut.com/kepzomuveszet/ady-parizs-budapest-2965?fbclid=IwAR07ii04pIIxpuwrONRwiDxW2jKLJCyL3mDIr2xcaACaD2F2A1QAmgWeef4