Elhangzott az Olof Palme Házban 2006 őszén a “Budapest, hommage a Piranesi” című album bemutatóján
Már szinte valamennyien itt vannak, bár jószerivel még egyikük sem látható.
A vörösréz lemez is már ott az asztalon, – még egy kevés munka van vele: néhány karc eltüntetése, polírozás, a fazetták lesimítása, a sarkok legömbölyítése és hasonlók. A teavíz föltéve, a fények hibátlanok, a délután színpatakzása visszavonulóban. Először az olasz válik láthatóvá, vagy inkább hallhatóvá, amint a hatalmas utazótáskát a bejárat mellé ejti, majd az ajtófélfának dőlve nézi, ahogyan TM egy ülepített krétával és szesszel átitatott ronggyal még egyszer átdörzsöli a rézlapot. Zsírtalanít – dörmögi, és bizonyára már ismeri a következő mozdulatot is, ahogy TM mintegy ellenőrzésképpen vízbe mártja a lemezt. Beljebb lép, leveszi a fekete háromszögkalapot és kihámozza magát a prémes zsüsztokor-ból is. Ha nem ismerték volna fel, ő Giacomo Casanova, s látszik rajta, nem először vendégeskedik X-ben, TM úr műtermében.
Egy fazékban közben készül az alapozó keverék: méhviasz, masztix, szíriai aszfalt precízen kimért főzete. Folyamatosan keverni kell, szemmaró, kábító füst támad, de most TM nem nyit ablakot, tudja, hogy vendégeit úgysem zavarják ezek a világi dolgok, s voltaképpen ő is játéknak fogja fel, demonstrációs kelléknek tekinti a sűrűsödő ködöt. Megszólal két hang a zongorán. Tudható Glen Gould is megérkezett. Közelebb húzza a forgószéket: ez már egy trilla a Goldberg variációkból.
Közben TM türelmesen várja, hogy az oldat szilárdulni kezdjen, beszappanoz egy litográf követ, majd a masszát a kőre dönti. A dermedő anyagot kockákra vágja, gömbökké gyúrja. Ezekkel kell bedörzsölnie a felhevített rézlemezt. Amikor egy kis bőrhengerrel összefüggő réteggé teríti az anyagot, már érzi, ott áll mögötte Hercules Seghers, sőt Ady is. Borszag elegyedik a pálinka szaggal. Bizonyára együtt jöttek, nem csak a liftben botlottak egymásba. Fellobbant egy gyertyát – tudják-e vajon az urak, hogy a vízben megáztatott gyertya sokkal kormozóbban ég? – kérdi, persze inkább magától, és a hosszú láng fölött befeketíti a lealapozott lemezt. Minden mozdulatát képes úgy végrehajtani, mintha először tenné. Bálint Endre a teája mellől erősen bólogat. Ő szinte itthon van, aligha venné jó néven, ha TM vendégek tekintené, de századszor is szívesen nézi a bemutatót. Olykor segít is: most irány a csap: hideg vízsugarat enged a lemez hátsó oldalára, és a hirtelen hűtés következtében az alapozóréteg tükörfényes lesz.
A rajz már régóta kész, sok vázlat után eldöntetett, mely kompozíció kerüljön át a lemezre. Pauszpapírra kell áttenni a körvonalakat és néhány jellemző részletet. A téma: a híd, innen a szomszéd utca végéről: naná hogy tudná rajzolni fejből is, emlékezetből, csukott szemmel akár, oly sokszor látta, skiccelte, talán álmodott is vele TM. Mégsem haszontalan a pauszozás: meg kell ugyanis fordulnia a látványnak, a lemezen tükörképként kell megjelenjen, hogy majd a nyomtatásnál. Értik? Persze, ő igen, Giovanni mester tekintetét keresi, miközben kemény hegyű ceruzával átviszi a rajzot a lealapozott lemezre.
Egy kis fatámasz, (jobb híján nevezzük hídnak ezt is) kerül a lemez fölé, arra való, hogy a rajzolásnál megtámassza a kezét. Nem akar a lemezhez érni, mert a tenyér melegétől megolvadhat az alapozó réteg. Nem a lemezre, valójában csak az alapozórétegbe “gravíroz” TM, a vörösrezet igyekszik nem felsérteni. Nagyítóüvege fölé hajolva ellenőrzi a részleteket, pontosítja a karaktereket. Most már Rembrandt is közelebb lép végre, természetesen utat nyitnak neki; kitágul a kör.
Észrevették már? – a rajzokból, a vonalak ívéből sejthették, de most látják is: TM balkezes. Glen Gould is az. Ők persze tudták egymásról, de elviccelik: ez csak pingpongban előny, Glen közben Bachra gondol, TM meg talán Picassóra. Van rá idő, ez most elég hosszadalmas munka lesz: egy fanyélre erősített tűvel karcolja a lemezre a képet, vagyis a hidat, vagy legyünk még pontosabbak, a híd roncsát, hiszen évszázadok múlva lesz talán ilyen. Hommage a. írja majd alá, de ne fussunk még előre. Persze Giovanni mester (sejtik ugye, Piranesiről van szó) tudja már, szerényen hátul is marad, a többiek meg mutathatják a jól értesültet. Ki-ki vérmérséklete szerint veszi tudomásul, hogy bele kerül a képbe, szereplőjévé válik a készülő rézkarcnak. Lelkesülten, vagy tettetett duzzogással figyelik lassan kirajzolódó hasonmásukat, s próbálgatják, mire képesek alteregói minőségükben. Van, aki a hídkorlátnak dőlve bámészkodik, van, aki tüzet gyújt a rom tetején, s elgémberedett ujjait melengeti, más a partja vesztett folyó fölé görnyedve ökrendezik, és valaki látszólag céltalanul bolyongva, egyre távolabb kerül a többiektől, míg fel nem oldódik alakja a távolság érzékeltetésére kimódolt vízszintes sraffozásban.
A maratás következik. Előkészíti a vegyszeres tálat és a lemez hátoldalát lefedi sellakkal, hogy ne marja meg a sav. Nagyjából kilónyi lehet a sárga vas-klorid kristály, amelyet egy liter langyos desztillált vízben felold. Az aranybarna oldatba meríti a lemezt. Időről-időre egy puha lúdtollal végigsimítja a lapot, nehogy rézszemcsék tapadjanak meg a felületen. A marás hosszadalmas, van idő hátradőlni kissé: – ki lehet ez a klosár- forma későnjövő? Ragacsos szakáll, iromba zsákruha, levágott ujjú kesztyű, szakadt szandál. Persze Jónás lesz, akkor az orrfacsaró halbűz is megbocsátható. De ne feledjük a maratást! Amikor TM úgy véli, a leghalványabbnak szánt vonalak már elérték a megfelelő mélységet, kiemeli és vízzel öblíti le a lemezt. Itatóssal felszárítja majd lakkal fedi le a késznek gondolt felületeket. Amikor a lakk megszárad, folytatódhat a maratás. Most már az erősebb vonalak következhetnek. Az eljárás többször ismételhető és TM él is a lehetőséggel. Szeretné, ha a közeli részletek és a messzi tájkép elemek jól elkülönülnének. Meglehetősen nagy rutinja van, mégsem kalandozhatnak túl messzire a gondolatai. Nem csak a kompozíció rendjét, a vonalmélységgel és vastagság különbséggel elérhető perspekivikus hatást figyeli, gondolnia kell arra is, hogy fárad az oldat, aranysárgából sötétzöldre vált, s egyre hosszabb terminusok szükségeltetnek a kívánt hatáshoz.
A háttér félhomályában kisebb csoportokra szakad a társaság, Kőnig tanár úr felemelt ujjal magyaráz a csokoládét szürcsölő Villon-nak, Casanova félrecsúszott parókája alól Karácsonyi Irénnel próbál szemezni, Barta László szódát nyom Bulgakov borába, és Babits-csal diskurál. Persze közben igyekeznek nem lemaradni semmiről. A marás mélységének ellenőrzését némileg megnehezíti, hogy a rajzolat a savban megfeketedik, TM, hogy eltávolítsa a keletkező vékony bevonatot, olykor salétromsav vizes oldatába mártja a lemezt. Az utolsó maratás végeztével irány a vízcsap, bő vízzel leöblíti a rézlapot, megszárítja, majd benzines ronggyal lemossa az alapot és a lakkrétegeket. A hátoldalról a sellakot alkohollal oldja le.
Érezhetően nő a feszültség, a vendégek tudják, most fog hozzá az első próbanyomat elkészítéséhez. A műterem nem túlságosan nagy, mégis megkockáztathatjuk a “vonulás” kifejezést. A korpulens Gargantua vezetésével mindnyájan a nyomdagép felé veszik az irányt. TM úgy mondja: kézi-sajtó. Két súlyos fémhenger közt masszív acéllemez. Leemeli a polcról a festékesdobozt, spatulával kiemel egy adagot, kevés firniszt kever hozzá, s a mély fekete színt megtörendő egy kevés olajfestéket is kinyom: az égetett sziénát választja. Egy üveglapon szétkeni, majd összekeveri a festékeket. Kissé felmelegíti a lemezt, majd gumilappal keni rá festéket, úgy, hogy a fölösleget le is húzza azonnal. Zsírpausz lapocskák vannak üveglap mellé készítve, körkörös mozdulatokkal, belülről kifelé haladva dörzsöli velük tisztára, egyre fényesebbre a lemezt, de tenyere élével is tisztogatja a felületet. Persze vigyázni kell, a vájatokban meg kell maradnia a festéknek. Előkerül egy puha gézdarab is, ezzel áttörölve lazúros tónust terít szét a nyomófelületen. Egy ronggyal letörli még a lemez éleit, majd arccal fölfelé ráhelyezi a sajtóra. A papírt, amelyet a lemezre kell fektetnie, már jó előre benedvesítette, most kellően megszikkadva, nejlonfóliák közt várja, hogy használatba vegyék. Puha, kis enyvtartalmú merített karton a legjobb, ezt használja most is. Összehajtott kartoncsíkkal fogja meg, nehogy a kezétől festékes legyen, óvatosan ráfekteti a rézlemezre, majd egy filclappal borítja be. A sajtó tengelye fölött két menetes csavart meghúz, ezzel állítható a nyomás erőssége.
Mielőtt megmarkolná a nagy csillag alakú hajtókart, körbenéz. Mély lélegzetet vesz. Nem szükségeltetik különösebb erő a lemez áttekeréséhez, inkább az esemény fontossága miatt érzi, hogy kell egy rövid hatásszünet. Naná, hogy Rembrandt tekintetét keresi, és jól esik valami bíztatás-félét olvasni ki belőle. Alig több mint egy teljes fordulat a hajtókarral és máris a hengerpár túlsó oldalához hajol a társaság. A z izgalom természetesen most a legnagyobb. TM engedi, hogy az a kecskeszakállas pofa emelje föl a filcet, de helyesebb úgy fogalmazni, nem tudja megelőzni a kéretlen segítséget (lassan ráeszmél: a Mester és Margaritából olyan ismerős az alak), a papír sarkát azonban már maga csippenti föl, átlós irányban, óvatosan emeli, amíg el nem válik teljesen a lemeztől. Aztán a másik kezében tartott karton csipesszel is fogja már, és újra a rajzasztalhoz vonul a csapat. Most már ő a vezetőjük. Időközben besötétedett, a karos lámpa fénykörébe fekteti a lapot. Szívesen vizsgálná sokáig, ellenőrizné, vajon erősek-e a vonalak, megfelelő- e a tónusérték, kijön-e a téri mélység, amelyet oly fontosnak érzett, amikor elképzelte a grafikát, de most mégis hátralép. A vendégek a képet nézik, TM pedig őket. Lehet, hogy ezért a percért lett rézkarcoló?