Elhangzott a Budapest Galéria Kiállítóházában 2007 márciusában
Takáts Márton a végletesen autonóm művészek közé tartozik. Ez köznapi értelemben annyit jelent, hogy önfejű. Esze ágában sincs trendinek lenni, nem kuncsorog ösztöndíjakért, nem helyezkedik, nem vegyül, még kiállítani sem akar igazán. Jól elvan magában, rajzot tanít, az évenkénti párizsi vásárban eladja grafikáit, műtermében Bill Evanst és Bachot zongorázik. Csakhogy emellett, az elmúlt tíz évben úgy elsajátította a rajz és a sokszorosító grafikai technikák minden csínját-bínját, hogy műveit szégyenkezés nélkül helyezheti a klasszikus mesterek lapjai mellé. Ennél sokkal fontosabb, hogy egy olyan varázslatosan egyéni, kicsit nosztalgikus, kicsit szarkasztikus, kicsit melankolikus, de játékos fantáziavilágot hozott létre, amely újra meg újra képzeletbeli utazásra, barangolásra csábítja a nézőt. Erre már a szakma, a még klasszikusan iskolázott, idősebb grafikus kollégák is felfigyeltek, s a tavalyi hódmezővásárhelyi őszi tárlaton komoly díjat kapott, s a Tiara Kiadó jóvoltából az elődökhöz méltó, elegáns mappában adták ki Piranesi parafrázisait.
A magyar képzőművészeti közgondolkodást még mindig a modernista kánon határozza meg. Talán ezért hallani olykor Takáts Márton művészetéről azt a véleményt, hogy igen, igen, virtuóz, de konzervatív. Az így vélekedők csak a lényeget nem veszik észre, megragadnak a művek látszólag klasszikus formanyelvének felszínén és nem érzékelik, hogy Takáts műveinek szellemisége, a történelem különböző korszakai között szabadon mozgó felfogása, jelen, múlt és jövő idősíkjainak összekapcsolása, egyéni ikonográfián alapuló magánmitológiája, ön-ironikus romkultusza, antiutópiája, kulturkritikája, elbeszélő kedve, humora és személyessége teljes mértékben illeszkedik a jelen posztmodern, illetve posztmodern utáni szemléletmódjába. A konzervatívként való megbélyegzés már csak azért is igaztalan, mert Takáts nem konzerválja, hanem újra felfedezi, s magas szinten saját céljaira alkalmazza a klasszikus grafikai technikákat és vizuális nyelvet. Számára nem öncél, hanem eszköz a hagyományos technika és bravúr. Arról nem is szólva, hogy az értékőrzés értelmében vett konzervativizmus korántsem negatív kategória. De nála nem is erről, hanem autonóm formakölcsönzésről, kisajátításról van szó. A jelen posztmodern utáni nemzetközi szcénája már rég túl van a modernista formai elvárásokon, s azt vallja, hogy a kortárs művész bármely, szellemi céljaihoz alkalmas vizuális eszközt, stílust felhasználhat a történelemből. Takáts grafikai lapjain, különösen a Piranesi variációkon, egy különböző időrétegekből összekollázsolt, festői és pikareszk ellenvalóság jelenik meg, amely szembehelyezkedik a jelen felgyorsultságával, pragmatizmusával, anyagiasságával. Éppen ezért érthető, hogy ábrázolásához nem a videót vagy a médiában is használt egyéb elektronikus képhordozókat, hanem a lassúbb, meditációra alkalmas, a részletek sokféleségében is az egész felmutatására képes rézkarcot választotta. Ha blikkfangosan akarnám meghatározni szellemi pozícióját, akkor azt mondanám, hogy Takáts a pusztuló európai nagyváros kulturantropológusa, aki képi eszközökkel rögzíti a város átalakulását. Két kedvenc helyszíne Budapest és Párizs, melyek olykor költői módon felcserélődnek és összeolvadnak alkotásain.
Takáts Mártonnak 2001-ben volt utolsó önálló kiállítása, az azóta eltelt időben keletkezett műveit mutatja most be, négy egymáshoz logikusan kapcsolódó tematikus egységben. Az elsőt a paradox Piranesi parafrázisok alkotják, melyek közül az első ötöt még diplomamunkaként, a megmérettetés szándékával, majd a második ötöt, tíz évvel később, 2005-ben már az ifjú művész korszak lezárásának céljával készítette. Paradoxak, mivel szemben Piranesivel, aki művein a hajdan volt Rómát romjaiból virtuálisan felépítette, nagyságát helyreállította, Takáts lerombolja imádott Budapestjét. Piranesi a múltba tért vissza, s ideális utópiáját az antikvitásba vetítve mutatott utat a jövő nemzedékeinek. (Nem véletlen, hogy grafikái nyomán Goethe Róma valóságos romjait kicsinynek, szánalmasnak találta.) Takáts Budapest emblematikus épületeinek romjaival, s a hátterükben megjelenő “UFO-város” betonrengetegével a jövőbeli romlást tárja elénk, görbe tükröt tartva a jelen elé. De továbblép a kulturpesszimizmus közhelyén, s ha közelebb hajolnak lapjaihoz, láthatják, hogy a romok között egészen gazdag, személyes utalásokkal teli élet zajlik. Mindent csodálatosan burjánzó vegetáció borít, s mindenütt egy tevékeny, már-már vidám, bohém emberi lét jelei és szereplői bukkannak fel. Ezek a félig valóságos, félig mitikus homályba vesző figurák teremtik meg a folytonosságot a következő sorozatokkal. Mindegyikük jelenlétének személyes okai vannak, létező személyek, zenei és olvasmányélmények, találkozások inspirálták őket, s olykor önarcképi jellegük is van. A kiállítás második csoportját képező Városi csodák ilyen különös lényeknek a városban – ez alatt egyszerre kell érteni Párizst és Budapestet – való feltűnését jelenítik meg. Itt már Takáts az aprólékos rézkarc helyett egy oldottabb hidegtű technikát alkalmazott. Egy Burger Kinges papírkoronával a Nyugati téri aluljáróban flangáló hajléktalan inspirálta a kicsit picassós, kicsit kondoros bohóckirályt, aki a Piranesi változatok után a Városi csodák sorozat első lapján is megjelenik. A Nyugati elé becsusszanó, dél-tengeri szigetekre tartó óceánjáró motívumát ugyanakkor az Emil Rulez együttes egyik dala ihlette. A Gargantua Budapesten a léptékek kérdésével foglalkozik, s ötletét egy Dunán megjelenő, papírcsónak formájú hirdetőhajó adta. Egy titkos kis hétköznapi csodát ábrázol a Paris Caffee le Deux Magot is, melyen a vendégek számára érzékelhetetlenül elevenedik meg a létező kávéház két kínai szobra. A Caravaggio Csernusnál című képen egy valószínűleg művészek – és nem művészek – által gyakran elképzelt, csodálatos találkozás valósul meg. A sorozat utolsó darabját képező Bastille-téren – itt árusítja műveit évről évre Takáts – a városi architektúra kollázs-szerű, időbeli egymásra rétegződését jeleníti meg a 19. század végi metróaluljáróval, a historizáló rakparttal és a jelenkori, ormótlanul posztmodern Operával. Valóságos látványt rögzít, mégis olyan, mintha Párizs keresztmetszetét látnánk. A kiállítás harmadik csoportját alkotó Ipari líra sorozat még mélyebbre hatol a város tér-idő struktúrájában. Itt Takáts visszatér a Piranesi lapokon is felbukkanó kérdéshez, az európai kultúra szétesésének, a kontinuitás megszakadásának problémájához. Azt a modern és posztmodern várost jeleníti meg, melyet a töredékesség, a belső egység és koherencia hiánya, ugyanakkor egyszerre barokkos és 21. századi festőiség jellemez. Ennek érzékeltetésére egy még oldottabb, festőibb technikát, a néhol monotípiára emlékeztető akvatintát használ. A Piranesi változatokon feltűnő öreg Casanova alakja időn és téren átlépve hol a Bastille téren, hol a Ferdinánd-híd alatti sínek közt, hol a Ferencz József híd aluljárójában bolyong az Ipari líra sorozat lapjain. A büntetésként örök vándorlásra ítélt, bolygó hollandihoz és zsidóhoz hasonló, egyszerre komikus és tragikus figura önarcképi jellege a negyedik tematikus csoportot alkotó Műterem képeken válik egyértelművé.
Nagyon jellemző, hogy éppen ebben a képtémában, a közvetlen, intim környezetét és a művészet mibenlétét vizsgáló Műterem jeleneten mert először a régóta vágyott festészet eszközeihez nyúlni. Meg kell mondanom őszintén, kicsit megijedtem, amikor Marci barátunk bejelentette, hogy festeni fog. Nem azért, mert tehetségében kételkedtem, hanem mert az a tapasztalatom, hogy a két művészeti ág közötti határt a grafika irányából csak nagyon kevesek tudják átlépni. Most már megnyugodtam, mert úgy látom, hogy Takáts Mártonnak ez sikerült.
Szimbolikusan értelmezhető, hogy új útra indulásakor festett és most bemutatásra kerülő nyolc képe közül négynek a pályaudvar a helyszíne és további kettő is az utazás élményéhez kapcsolódik. Az első két kép még a Casanova képek leszármazottja, a grafikák kicsit elfogódott festménybe transzponálása, picit merev festői előtanulmány. A két pályaudvar kép azonban már ízig-vérig festői alkotás, a csodavárás helye, Monet: Saint Lazarre pályaudvarának méltó örököse, kitűnően megragadott atmoszférával, térrel és irrealisztikusan vibráló fényekkel, festői gesztusokkal és plasztikusan ábrázolt főmotívummal.
A kettős arckép a pályaudvar mozgalmas kettős portréjának pont az ellenkezője, teljes nyugalom és harmónia, a szintén Franciaországi útja során megismert, régi pékségből átalakított otthonukban és irodájukban élő és dolgozó építész házaspár együttélésének hiteles ábrázolása, finom Vermeeres felhangokkal. Azt gondolom, Takáts Márton gondolatokban, élményekben és érzelmekben gazdag utat járt be pályája első tizenkét évében. Kijárt egy, a művészettörténet és önmaga által felállított iskolát, s kemény munkával elsajátította egy művészeti ág összes fogását. Most egy újabb művészeti területen tette meg az első lépéseket, s kiszabadította önmagát abból a bezártság érzésből, amelyben úgy érezte, nem tud eljutni saját korához.
Mivel biztos történelmi tudása és szellemi-technikai alapjai vannak, nem féltem a jövőbeni tájékozódásban. További jó utat! Bon voyage Monsieur Takáts!