Miért éppen Piranesi?

A Piranesi-sorozatot tizenkét évvel ezelőtt, negyedéves képzőművészeti főiskolásként kezdtem el, szinte véletlenül. Egészen addig, amíg festő nagyapám, Bartha László (egy ’94. januári találkozásunkkor) fel nem hívta figyelmemet a Szépművészeti Múzeum “Budapest Piranesi szemével” című pályázati kiírására, Piranesi neve nem sokat jelentett számomra. Persze azt minden sokszorosítógrafikus-hallgató tudta, hogy a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában óriási gyűjtemény található a régi nagymesterek – így többek között Giovanni Battista Piranesi – műveiről készült, ún. heliográfiákból, hasonmás nyomatokból. Én is gyakran megfordultam a könyvtár azon részében, ahol ezeket a nyomatokat tartották, de sokkal inkább Goya és Rembrandt lapjai érdekeltek, ahogy őszintén szólva, ma is sokkal jobban tetszenek. Azt azonban már a hatalmas méretű Piranesi-metszetek első szemrevételezésekor megéreztem, hogy túl a becsvágyon, melyet a “felnőtt” művészekkel – és persze Piranesivel – való megmérettetés jelent, a barokk és klasszicizmus határán tevékenykedő mester kiváló alibit szolgáltathat nekem egy fontos szakmai problémám megoldására is.

Főiskolai tanulmányaim első percétől nagyon zavart a hagyományos képzőművészeti formanyelvhez való kötődésem és az aktuális képzőművészeti áramlatok közti antagonisztikus ellentét. Az uralkodó trend, a hagyományokat már-már akadémikus merevséggel tagadó konceptuális- és gag-művészet hegemóniája – mely a grafikában eleinte a szitanyomás, majd az óriási méretű lézernyomatok előtérbe kerülését jelentette – szöges ellentétben állt az én rembrandti hagyományokhoz kötődő elképzeléseimmel. Miképpen válhat “kortárssá” a huszonegyedik század hajnalán egy olyan művésznövendék, aki zsigerből kötődik a Marcell Duchamp nevével fémjelzett művészeti forradalmat megelőző korokhoz? A Piranesi-emléklapokban a kérdésre adható válaszok egyike sejlett fel előttem. Akkoriban úgy tűnt, a Piranesire való visszautalás megteremti számomra az archaizálás jogát: a mester neve mögé bújva szabadon rajzolhatok olyan “barokkosan”, ahogy csak akarok.

Persze, ha egyéb motivációm nem lett volna, nagyon valószínűtlen, hogy pusztán technikai megfontolásból képes lettem volna egy olyan sorozatot végigvinni, melynek egyetlen lapjához, az első helyszíni vázlattól a megmunkált lemez utolsó maratásáig nagyjából három hónap szükséges. Ahhoz, hogy az első öt grafikát elkészíthessem egy év alatt, hogy tíz évvel később még mindig korszerűnek, folytathatónak lássam egykori sorozatomat, olyan szellemi tartalomra is szükség volt, mellyel – a pályázatra való figyelmeztetéshez hasonlóan – egyébként ritkán látott nagyapám ajándékozott meg. Miután jól átolvastam a pályázati kiírást, és a főiskolai Piranesi-“rézfénymetszetek” kompozíciós sémáit is kívülről fújtam, még mindig nem tudtam pontosan, mit is szeretnék. Eleinte arra gondoltam, megpróbálom rekonstruálni a Piranesi korabeli Budapestet, de sehogy sem voltam képes megbarátkozni saját ötletemmel. Ekkor jött egy telefonbeszélgetés Kőszegen élő nagyapámmal, aki, miután megosztottam vele imént vázolt elképzelésemet, csak ennyit mondott: “Ne azt csináld meg, ami volt, hanem azt, ami lesz !”

A legnagyobb mesterek sajátja, hogy olykor egyetlen mondattal képesek a tanítványt saját útján továbbsegíteni. Ma már nem tudom, vajon e nélkül mondat nélkül eljutottam volna-e ahhoz az alapkoncepcióhoz, amely a ’94-ben készült öt lapot sorozattá fogja össze az elmúlt két évben befejezett ugyancsak öt rézkarccal, annyi azonban bizonyos, hogy a sorozatot ez a mondat indította el. Műtörténeti előképeimből és a főváros egykori millenniumi egységét blaszfémikusan tönkretevő, “up todate”-nek szánt riasztóan ronda üvegpalotáiból mindesetre létrejött a “Budapest, hommage a Piranesi” című rézkarc-sorozat alapkompozíciója: az előtérben mindig a mai Budapest “antikosan” romosított, elhagyott terei, a háttérben pedig a hűtlen társadalom új lakóhelyei, a személytelen fém- és üvegfalanszterek láthatók.

Ahogy az iménti sorokat újraolvasom, kissé zord tartalom bontakozik ki belőlük. Az igazság azonban az, hogy én, ott, huszonhárom évesen ezeket a grafikákat, inkább viccnek – vagy ha így jobban hangzik – fricskának szántam, egyfajta “Így írtok ti”-nek, vagy inkább “Így rajzol ön, kedves Piranesi”-nek, és az, hogy a nyugati társadalom a karcokon látható irányba halad, szinte a véletlen műve, akárcsak maga a sorozat. Furamód azonban akkor épp ebben a véletlenben találtam meg szakmai önmagamat, azt a bizonyos “kályhát”, ahonnan elindulva saját grafikai nyelvemet megteremthettem. A sorozat tehát egy lépcsőfok volt, amin túl kellett lépni, de nélküle a következő tíz év munkái nem születhettek volna meg. Nem volt könnyű tíz év, nagyon nehezen tudtam megszabadulni a Piranesi-ciklus erős stílusától. Annál is inkább, mert számtalan kollégám próbált rávenni a sorozat folytatására, mondván: ezek voltak a legerősebb munkáim. Talán igazuk volt, szeretném remélni, hogy nem.
Én mindenestre addig hallani sem akartam egy újabb nekifutásról, amíg nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy a stiláris megrekedés kockázata nélkül nyúljak ismét a témához.

A sorozat tíz évig csonka volt, befejezésének lehetőségét a Tiara kiadó 2005-ös nagyvonalú ajánlata hozta meg. Felvetették: amennyiben a meglévő lapokat kiegészítem tízre, úgy azt ők hajlandók reprezentatív formában megjelentetni. Elérkezettnek láttam hát az időt, hogy végre lerójak egy adósságot, amivel magamnak tartoztam. Az elmúlt években bármibe fogtam, volt némi bűntudatom, mintha tán szeretőt tartanék egy lezáratlan házasságban.

A sorozat elkészült, Piranesi és én közös megegyezésből, baráti érzelmekkel szétválunk, de ez az album együttélésünk emlékeképp későbbi korok rézkarcolóinak és művészetbarátainak megmarad.